17.rész

Sziasztok!

Én nem tudtam reagálni arra mit Bella mondott nekem. Nagyon rosszul éreztem magam. Ő meg csak megköszöni? Nem érdemlem meg azt, hogy hozzám szóljon, hogy rám nézzen.
- Bella...- itt elakadt a szavam, nem tudtam mit mondhatnék.
- Tessék? Mond csak. - mondta.
- Bella, én sajnálom. - mondtam lesütött szemekkel.
- Mit, hogy megmentettél? - nézett rám.
- Nem. Valamit el kell mondanom. - majd felálltam és megsimítottam az arcát.
-  Mond csak! - biztatott.
- Majd ha jobban leszel. - meggondoltam magam. - Most kimegyek, mert anyukád szeretne bejönni. - mondtam, majd elindultam az ajtó felé.
Kinyitottam, majd elindultam ki a kórházból. Egyenesem a kocsim felé vettem az irányt.
Beszálltam és elindultam.

*Bella szemszöge*

Ahogy Wendell kiment, jött is be anyu. Bár nem értettem Wendell viselkedését, de most nem is érdekelt. Semmire nem emlékeztem a tegnapi napról. Anyu rögtön elkezdte a monológját, hogy nagyon aggódik értem stb. Bár nem nagyon figyeltem rá, mert a fejem nagyon hasogatott. De nem szóltam rá, nem akartam magbántani. Miután ő kiment bejött Emma néni, aki elkezdett beszélni az új kocsijáról amit Bob-tól kapott ajándékba. Nem nagyon érdekelt. Most annyira szeretnék otthon lenni Magyarországon, annyira hiányoznak az ottani barátaim, és persze apukám is. Amint felépültem haza fogok menni apuhoz. Akkor is ha anya nem akar velem jönni, 18 éves vagyok, nem vagyok már gyerek.Nem érdekel semmi. Majd lehunytam a szemem.

                                                                    ***

Arra ébredtem, hogy valaki az arcom simogatja.
 - Nem akartalak felébreszteni. - mosolygott.
- Figyelj beszélnünk kell. - kezdtem. - Haza utazok egy időre apukámhoz.
Ő csak nagy szemekkel nézett rám.
- De... - kezdte volna, de az orvos megzavarta.
- Jóreggelt Ms. Evans. Jó hírem van! Ma délután hazaengedjük. - mondta, majd aláírt valami papírt.
- Köszönöm doktorúr. - mondtam közömbösen.
Az orvos kiment. Majd Wendell odajött hozzám, megfogta a kezem.
- Nem teheted ez velem. - mondta, miközben a szemembe nézett.
- Sajnálom. De hazamegyek, akár tetszik, akár nem. - mondtam, majd ő kirohant a korteremből.
Igaz lehettem volna vele kedvesebb is.

                                                                           ***

Eljött a délután, anyu és Emma eljöttek értem. Még közölnöm kell anyuval, hogy haza utazok. Ami nehéz lesz, mivel neki én vagyok még mindig a kislánya. Apura meg haragszik, szóval nem lesz könnyű.
- Indulhatunk? - kérdezte mosolyogva anyu.
- Persze. -motyogtam.
Megkaptuk a zárójelentést, és indultunk is kifelé a korházból. Egész úton nem szolt senki semmit. Bementünk a házba. Anya leült a nappaliba. Odaálltam elé.
- Anyu, szeretnék beszélni veled! - mondtam. - Mondjad kicsim.
- Haza szeretnék utazni... - kezdtem. - Apuhoz.
- Nem, nem teheted ezt....velem. - és láttam ahogy a könnycseppek ott ülnek a szemében.
- Nagyon hiányzik apu. Értsd meg anyu. - mondtam komolyan. - Szererlek, de aput is szeretem.
- Ahogy gondolod. - mondta. - De Wendellel mi lesz?
- Azt majd én elintézem. - mondtam. - Bevinne valaki a koliba?
- Majd én beviszlek. - mondta Emma néni. De jó, ezek szerint végig hallgatózott. Elindultunk.

                                                            *Wendell szemszöge*

 "Hogy teheti ezt velem? Itt akar hagyni. A legjobb lenne ha meglepném valamivel. Akkor talán megértené, hogy mennyire szeretem. " - ezt gondoltam miközben az ágyamon feküdtem, és a plafont bámultam. Majd egyszer csak kopogott valaki.
 - Tessék? - kérdeztem.
- Bella vagyok. - mondta az ajtó előtt álló személy.
- Gyere be nyugodtan. - mondtam, majd felültem az ágyamon. - Ülj ide! - simítottam végig a mellettem lévő helyen. Majd odajött és leült.
- Tudod, sok dolog történt mostanában. Ez lesz a legjobb. - majd a fejét a vállamra hajtotta.
- Figyelj! Mi lenne ha veled mennék? - kérdeztem, miközben végigsimítottam az arcán. Majd valaki elkezdte verni az ajtóm. És berontott.
 - Bella te nem vagy normális! - ordította Dylan.
- Hé öcsi állj le! -mondtam higgadtan. Majd megragadta Bella kezét és elkezdte kifelé húzni.
- Engedj el! - kiabált Bella.
- Hagyd már békén! - majd odamentem és behúztam neki egyet.
- Hogy merted ezt csinálni? - kérdezte. Majd megint felemeltem az öklöm.
- Jójó, ne bánts!
 - Ha normális vagy, nem foglak. - mondtam. - Most menyj innen! Felkelt és elindult ki.
Majd megfordultam, Bella ott sírt az ágyamon.