16. rész

Sziasztok!

                *Wendell szemszöge*

Miután ott hagytam Bellát a szobájában, én elindultam megkeresni Dylant. Hogy honnan ismerem? Régen a legjobb barátom volt. Ovodás korom óta ismerem, de megváltozott. Nőket erőszakolt meg, és begyogyszerezte őket, hogy ne emlékezzenek semmire. Soha, de soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha ezt tenné az én Bellámmal.
Elindultam Dylan szobája felé. Bekopogtam, a szobatársa nyitott ajtót.
- Dylan? - kérdeztem.
- Elment suliba. - válaszolta.
- Kösz. - ezzel elindultam vissza Bella szobájához.
Valahogy olyan rossz érzésem volt.
Kopotattam.
- Bella ugye itt van? Nyugtass meg! - mondtam Emilynek, aki másnapos fejjel nyitott ajtót.
- Nem, elment suliba. Miután elmentél. - mondta, és én éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek. Köszönés nélkül otthagytam. Elindultam ki a kollégiumból, a kocsim felé véve az irányt. Még szerencse, hogy tudom hová szokta vinni a lányokat. Bepattantam a kocsiba, és ráléptem a gázra.
Hamar odaértem az erdei házához. Kiszálltam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Elkezdtem verni az ajtót.
- Micsoda meglepetés! - mondta. - Most nem alkalmas. Gyere vissza később.
- Na tudod mikor jövök vissza később. - emeltem fel a hangom. - ENGEDJ BE! - löktem arrébb. - Hol van?
- Nem értem kire gondolsz. - tete a hülyét.
- Bellára, ő a barátnőm. - mondtam.
- Ja hogy rá? Ő már az enyém.
- Miért csinálod ezt? - ordítottam. - Engedd el!
- Még nem végeztem vele. - jelentette ki.
- Ha egy újjal is hozzá mersz nyúlni, akkor... - kezdtem bele.
- Akkor mi lesz? Talán megütsz? Hajrá! - nevetett.
- Mi jó neked ebben az életben? - kérdeztem tőle, miközben ő olyan nyugodtan állt ott, mint akinek nincs rejtegetnivalója.
- Bárkit megkapok akit akarok. - mosolygott.
- Elegem van belőled. Nézz már magadra! Mi lett belőled? - mondtam, majd otthagytam, és elindultam megkeresni Bellát a házban. Megláttam az egyik szobában egy székhez kötözve.
Azonnal odamentem, megláttam egy tűszúrást a kezén. Valamit beadott neki, ez az állat. Kikötöttem a kötelet, felkaptam a kezembe, és elindultam vele az ajtó felé. Dylan még mindig ott állt ahol hagytam.
- Mit adtál be neki, te állat? - ordítottam.
- Nyugi, csak egy kis altató és nyugtató keverékét. - jelentette ki.
- Te normális vagy? Ettől meg is halhat. - mondtam, majd elindultam ki a kocsim felé. Bellát befektettem a hátsó ülésre. Én beültem a volánhoz. Majd elindultam a korház felé. Hogy mit fogok majd mondani a korházban? Még magam sem tudom.
Hamar odaértem, kiszálltam a kocsiból, felkaptam Bellát, és elindultam be a korházba. Odamentem a pulthoz, elmondtam mi történt, már mint nem teljesen azt ami az igaz volt. Bellát elvették tőlem. Mondták, hogy foglaljak helyet. Istenem, mi lesz ha nem éli túl? Abba, belehalnék. A gondolatmenetemet megzavarták.
- Wendell, te mit csinálsz itt? - kérdezte, Dr. Spencer.
- Bellát hoztam be. - mondtam lesütött szemekkel.
- Bellát? - kérdezte. - Mi történt?
Majd én elmeséltem neki.
- Rendben. Akkor felhívom a többieket. - mondta, majd otthagyott.
Minden az én hibám, most majd mindenki engem fog hibáztatni. Soha nem fognak nekem megbocsájtani. Ezek után Bella sem fog velem szóbaálni. Majd arra lettem figyelmes, hogy megérkezik Bella anyukája, és nagynénje. Nem szoltam, csak ültem. És éreztem, hogy a szememből folyik a könny.
Majd megérkezett az orvos.
- Jóestét! Én vizsgáltam meg Ms. Evanst. A testében több féle gyogyszert találtunk. Kimostuk a gyomrát. Fel fog épülni.
- Köszönjük doktorúr! - lépett oda Bella anyukája, és kezet fogott az orvossal. - Bemehetünk hozzá?
- Persze. Azt mondta, hogy Wendellel szeretne beszélni. - mondta mosolyogva az orvos.
- Jöjjön velem. - mondta nekem.
Elvezetett Bella korterméhez.
- Köszönöm..- mondtam
- Magának köszönheti hogy él. - mondta, majd megveregette a vállam, és otthagyott. Benyitottam.
Ahogy megpillantottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Ő csak bámult rám a barna szempárjával.
Közelebb mentem hozzá, és leültem az ágy melletti székre. Ő a szemével végigkövette a tettem.
- Köszönöm. - motyogta.