1. rész

Sziasztok! :)

Felkeltem ránéztem az órára: 8:00 van. Az első gondolatom az volt: Ma indulunk végre Washingtonba. Azonnal mentem készülődni a fürdőbe. Fogat mostam, letusoltam, utána kerestem valami csini ruhát az utazáshoz, megtaláltam a kedvenc neon rózsaszín trikóm, amire az volt írva fekete betűkkel, hogy "Dream", meg felvettem egy farmer rövidnadrágot hozzá és egy kis topánkát, a hajamat pedig lófarokba kötöttem. Utána futottam le a lépcsőn hogy köszöntsem anyut. Ő már persze a konyhában volt és csinálta a reggelit.

- Szia, anyu! Jó reggelt! - köszöntöttem, közben odamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.

- Jó reggelt Bells! - köszöntött ő is.

- Anyuci mikor indulunk? - kérdeztem.

- Tudod, nekem még be kell pakolnom. De a repülőjegyünk amúgy is a 12:30-as gépre szól. - mondta.

- Őszintén megmondom én sem pakoltam be tegnap, tudod tegnap elbúcsúztam a barátnőimtől. - mondtam kicsit szomorúan.

- Igen tudom és sajnálom. De tudod, én nem szeretnék ebben az országban maradni. - mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Jaj, anyu! Ne sírj! Légy erős! Tudom, hogy apa mit tett veled. Megcsalt. Pedig te annyira megbíztál benne. De tudod, az élet megy tovább! Lépj túl rajta! Egyszerűen felejtsd el! - mondtam, és úgy éreztem mintha én lennék a felnőtt, anyu pedig a kamasz tinédzser lány.

- Bárcsak olyan könnyű lenne el felejteni az elmúlt 20 évet, drágám. - mondta még mindig szomorkásan.

- Anyu, csak légy erős és minden rendben lesz! - mondtam és anyu szemébe néztem közben.

- Rendben. De most én megyek csomagolni. - mondta azzal el is indult felfelé a szobájába.

Én pedig leültem az asztalhoz és megettem a reggelit, amit anyu készített. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen lesz Washington, mert még sosem jártam ott.

"Vajon ott milyenek az emberek? Milyen a város?" - ilyeneken gondolkodtam, utána hírtelen ránéztem a fali órára már 9:00 óra volt. Gyorsan rohantam fel a szobámba. Becsuktam magam után az ajtót és elkezdem összepakolni a cuccaimat. Elővettem a bőröndöt szépen belehajtogattam a ruháim, beletettem a cipőimet, és a kedvenc plüsscicámat, amit aputól kaptam 4 évesen. Sosem hagynám itt, semmi pénzért, bár már nagy vagyok az ilyenekhez, de nem érdekel. Utána vettem a kézipoggyászt beletettem a sminkjeimet és az irataimat. Utána eszembe jutott elteszem azt a képet is ahol anyummal vagyunk ketten, mindig az éjjeliszekrényemen van, ott a helye. "Jaj hova is tettem a telefonom?" - gondoltam. Jaj, már eszembe jutott, kint hagytam a nappaliban az asztalon. Hírtelen ránéztem az ágyamra: hoppá még a laptopomnak is helyet kellene szorítani a bőröndben. Szerencsére még belefért. Mindezek után szépen lassan elindultam a nappaliba a telefonomért. Az után megint vissza a szobámba hogy még gyorsan szétnézzek, hogy nem hagyok-e itthon semmi fontos dolgot. Még gyorsan beugrottam a fürdőbe hogy belenézzek a tükörbe. Kicsit szomorúnak láttam magam, hogy itt kell hagynom ezt a házat. Indultam ki a fürdőből, be a szobámba, kezembe vettem a poggyászt és a bőrődöt. Még utoljára visszanéztem a szobámba, azután indultam le a lépcsőn. Anyu már az ajtóban várt.

- Indulhatunk? - kérdezte.

- Igen anyu. Mehetünk. - mondtam szomorúan.

A taxi már a ház előtt várt minket. A sofőr betette a csomagokat a csomagtartóba. Utána beültem a kocsi hátsó ülésére. Szerencsére csak 1 órára volt Budapest tőlünk. A taxi sem volt drága felénk. Elővettem a zsebemből a telefon hogy megnézzem rajta az időt már: 11:00 volt. Ezek szerint délre felérünk Pestre. És lesz 30 percünk elérni a gépet.

***

Végre Pesten vagyunk, már nagyon unatkoztam a kocsiban. Anyu kifizette a taxist. De előtte még a sofőr odaadta a csomagokat. Megláttam a repülőteret, még eddig sosem utaztam repülővel és Pesten sem jártam. Ránéztem anyura, láttam, rajta hogy nagyon boldog hogy hátra hagyhatja az eddigi életét és új életet kezdhet Amerikában. Én törtem meg a csendet:

- Anyu ugye most boldog vagy? - kérdeztem.

- Boldog, mert te itt vagy velem. Szeretlek. - mondta, mosolyogva.

- Ennek örülök. Én is szeretlek. - mondtam.

Végre beértünk a reptérre, elég sokat kellett gyalogolni befele. Megnéztünk anyuval az információs tálát. Most van 12:10 és a mi gépünk 12:30-kor száll fel. Odamentünk a kijárathoz odaadtuk a jegyet és elindultunk kifelé, hogy felszállhassunk a gépre, de először persze leadtuk a csomagokat.

A gép elkezdett felszállni. Az út kb. olyan 1 napig fog tartani.

***

Másnap délután 15:00-re értünk oda Washingtonba. Leszálltunk, átvettünk a csomagjainkat. Utána anya megpillantotta Emma nénit, ő anyu nővére volt. És ott volt a férje is Bob.

- Sziasztok! - köszöntöttem őket.

Anyu azonnal odafutott és átölelte Emmát. Láthatólag nagyon örültek egymásnak. Ők elindultak kifelé. mi pedig mögöttük mentünk Bobbal.

- Hogy vagyok? - érdeklődött.

- Én jól vagyok, de anyu hát lelkileg nem teljesen- - mondtam.

- Meg tudom érteni. Remélem tetszeni fog a város. - mondta, a második mondatot  mosolyogva.

- Messze laktok innen? - kérdeztem.

- Nem. De azt tudd, hogy mi elég nagy házban élünk Emma-fal.

Bobbal angolul beszélgettünk, Emmá-val pedig magyarul.

Kiértünk ott állt Bob kocsija, elvette tőlem és anyutól a csomagokat és berakta a csomagtartóba. Azután beszálltunk anyuval hátra. Bob vezetett, Emma néni pedig az anyósülésen ült. Elindultunk.