3.rész

Sziasztok!

Bob bácsival már a kocsiban ültünk, és mentünk a kórház felé ahol dolgozik. Amikor hirtelen megállt.

- Miért álltál meg? -  kérdeztem meglepetten.

- Sajnálom, de szeretnék itt ebben a boltban venni valamit Emmának. - mondta, közben kicsatolta az övét és kivette a kulcsot. Ekkor vettem észre, hogy egy ékszerbolt előtt állunk.

- Te nem jössz velem? Reméltem, hogy segítesz nekem választani valamit. -nézett vissza rám a kocsi ajtóból.

- Valami alkalom? - kérdeztem, közben indultunk be a boltba.

- Nem. Csak gondoltam meglepem. - mondta mosolyogva.

"Csak úgy vesz neki egy arany vagy ezüst nyakláncot?" - gondoltam.  Nagyon szépek voltak az ékszerek, szinte elvesztem a látványukban. Az egyik annyira megtetszett, egy ezüstláncon volt egy gyémánttal kirakott szív medál. Az ára, hát arról inkább ne beszéljünk. Szerintem Bob Washington legdrágább ékszerüzletébe hozott.

- Na, Bella! Szerinted melyik nyakláncot vegyem meg Emmának? - kérdezte miközben rám nézett.

- Sajnálom. Én nem tudok dönteni. - válaszoltam, közben ráztam a fejem.

Elment mellőlem. Én tovább nézegettem az ékszereket. Most a gyűrűkön volt a sor. Volt minden fajta: gyémántos, sima, ezüst, arany. Utána egyszer csak az vettem észre hogy Bob szoligat az ajtóból:

- Bella! Gyere, megyünk!

Mentem utána, beültem a kocsiba és mentünk tovább.

- Akkor végül is vettél valamit? - kérdeztem.

- Nem. Majd máskor visszajövök. De ne mondj erről semmit a feleségemnek. - nézett rám.

- Rendben. Titok marad. Most hová megyünk? - kérdeztem.

- Most beugrunk a Jeffersonba, ott van pár elintéznivalóm. - tájékoztatott

- Én úgy tudom a Jefferson Intézet, egy ilyen kutató és törvényszéki orvostani labor. - ő csak nézett rám mikor ezt kimondtam.

- Ezt te meg honnan tudod? - nézett rám ilyen cuki mosollyal.

- Kicsit kutattam a neten mikor megtudtam, hogy Washingtonba utazunk. - mondtam.

- Igen én nem csak sebész vagyok hanem toxikológus is. Be szoktam segíteni az intézetnek is, ha ráérek. - mondta nekem miközben lefordult egy kanyarnál.

- Értem. Én mindig is arról álmodtam, hogy orvos leszek. - mondtam mosolyogva, közben elképzeltem magam orvosként.

- Megérkeztünk. Ha szeretnél, maradhatsz a kocsiban. - mondta közben szállt ki

Ezt át kell gondolnom. Mit szólnának, ha egy idegen lányt vinne be? Lehet, hogy azt hinnék, hogy a barátnője vagy a szeretője vagyok.

- Na, maradsz vagy jössz? - kérdezte sürgetően.

- Nem is tudom. - válaszoltam.

- Gyere be. Nem lesz baj. - mondta.

- Rendben. - mondtam és kiszálltam a kocsiból.

Nem kellett sokat mennünk és bent is voltunk.

- Itt várj meg! Mindjárt jövök. - mondta azzal elindult egyenesen.

Megláttam van ott ilyen kis társalgó 4 fotellel. Leültem az egyikbe.

***

Már eltelt 1 óra még mindig nem jött. Már 30 perce szemezek azzal a táblával, ami azt mutatja, merre vannak az osztályok. Láttam, ha balra megyek, arra van az Antropológiai részleg.

Fogtam magam és felálltam és elindultam balra. Ilyen mozgás érzékelős ajtó volt, magától kinyílt előttem. Bementem, egy csomó kutatóorvos volt ott kék köpenyben. Néztem őket, ahogy dolgoznak. Egyszer csak odajött hozzám egy nő, kicsit húzott szeme volt, de nem volt japán sem kínai. Hosszú barna haja volt.

- Szia! Te mit csinálsz itt? - kérdezte komoly arccal.

- Sajnálom. Eltévedtem. - hazudtam.

- Rendben. Most meny mielőtt meglátnak a biztonságiak. - mondta.

- Az ott igazi tetem? - kérdeztem.

- Meny ki innen. Ide nem léphet be akárki. - mondta.

- Jól van, megyek - mondtam szomorúan.

Kimentem. Bob már keresett.

- Hol voltál? - kérdezte idegesen.

- WC-n. - hazudtam.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig várattalak. - mondta, közben elindult kifelé.

- Semmi gond. - mondtam.

Kiértünk a kocsihoz. Beszálltunk.

- Most hová megyünk? - kérdeztem.

- Haza. - mondta.